A nagyapám Marseille-t követően ábrándult ki a magyar fociból, apám Irapuato után adta fel, az én első nagy pofonom pedig Bicskei emlékezetes égése volt Liechtenstein ellen. A dologban nem csak az az érdekes, hogy egyre gyengébb csapatok ellen sikerült összecsinálnunk magunkat, de azt is jól mutatja, hogy a futball Magyarországon immár 

generációk óta halott.

Nem rossz, nem színvonaltalan vagy elmaradott, hanem egyszerűen nincs. És nem azért, mert az embereket nem érdekli ez az egész cirkusz (a klubcsapatokra esetleg igaz ez a megállapítás, de egy jó, vagy legalább reménykeltő válogatott még mindig tömegeket vonz), hanem azért, mert a benne szereplőknek egyáltalán nem érdekük, hogy akár csak egy kicsit is élő legyen.

Külföldön a futball tudomány, életpálya, karrier. Orvosok, tudósok, statisztikusok foglalkoznak vele, élnek meg belőle, innováció innovációt követ. Nekünk magyaroknak ellenben annyi jutott, hogy "az a gól, amit a bíró megad", de Sepp Herberger legendás mondásának is csak az elejét értettük meg, annyit, hogy a "labda gömbölyű", azaz a fociban bármi, és annak az ellenkezője megtörténhet.

Egy fenéket.

Az például még sosem esett meg, hogy egy velejéig romlott, semmire sem alkalmas közeg sikereket ért volna el. Esélytelen, hogy olyan környezetben, amelyben piti szélhámosok, nettó bűnözők és semmihez nem értő kontárok sütögetik a pecsenyéjüket, valaha versenyképes tudás jöjjön létre. Rá kellene már jönnünk végre, hogy amit mi itthon focinak hívunk, az nem más, mint ócska járadékvadászat: a mindig reménykedő, romantikus szurkolók hitének fillérekre váltása és megcsapolása.

Egy maroknyi ember, aki semmihez nem ért, aki soha, semmit sem ért el, a biztos megélhetés miatt képes elhitetni az emberekkel, hogy futballt csinál. A klientúra széles, és minden szintet behálóz - része a zsíros MLSZ-es állásban tanácsokat adó volt válogatott játékos/edző, de a megyei szinten gyerekeket toborzó, elhízott tornatanár is. A fizetés és a hatalom különböző, egy a közös, az érdek: a rendszerbe nem szivároghat be valódi tudás. Mert akkor nekik végük.

Nincs több jól fizetett állás, nincs több ostoba, lózungokkal teli nyilatkozat, nincs több önámítás. Kiderül, hogy a király meztelen, hogy a tudás nem létezik, hogy a magát szaktekintélynek álcázó elit nem a futballért, hanem a futballból él. Évtizedek óta gondosan építgetett kártyavár, hazugságokra és vélt szakértelemre alapozott urambátyám-rendszer dőlne össze.

Ezt pedig bármi áron, akár a magyar futball felemelkedésének árán is el kell kerülni.

Ezért kellett kisajátítaniuk, és saját, kipróbált (értsd: minden lehetséges szinten megbukott) embereikkel feltölteniük az edzőképzést. Ezért kellett összezárniuk mindannyiszor, ha külföldi edző, vagy kapitány érkezett az országba. Ezért szereztek médiát, ezért játszották el néha még azt is, hogy valódi konfliktus van a közegen belül. Színjáték az egész. Amíg él a legfőbb összetartó erő, a tudatlanságból eredő anyagi függőség, addig itt senki nem mer ugatni.

Hogy recseg-ropog a rendszer, azt nem a kirakat, a válogatott sikertelensége mutatja leginkább. Nem a hollandok elleni 1-8, vagy a románok elleni 0-3 itt a legnagyobb baj - a magyar futball egy fokkal sem lenne jobb akkor sem, ha anno elérjük Egervárival a pótselejtezőt. Gondoljuk csak végig: hiába nyeltük sorra a gyomrosokat az elmúlt évtizedekben (Málta, Izland, Liechtenstein, Jugoszlávia, Lettország, Moldova, Észak-Írország), nem tudtunk annyira kikapni, hogy akár egyetlen pillanatig legyen valós esély a slepp bukására. Mindig volt magyarázat, mindig akadt menekülési útvonal, mindig lehetett kicsit másra is kenni a sárból.

Ez változott meg most durván.

Most már van pénz, paripa, fegyver és posztó. Soha sport annyi állami (és bújtatott állami) támogatást nem kapott, mint a futball az utóbbi néhány évben. Szakmányban épülnek a stadionok, gombamód szaporodnak az akadémiák, a VIP-páholyban több a politikai és gazdasági hatalmasság, mint a többi néző összesen. Lassan, de biztosan eljutunk arra a pontra, ahol már nincs egérút, nincs újabb, másik, nagyobb felelős: mindenkinek rá kell majd ébrednie, hogy a magyar futballból igazán a tudás és a motiváció hiányzik, a változtatás valódi szándéka. Minden szinten.

A mocsár mélyéről visszatekintve jelentéktelen kérdésnek látszik, hogy éppen kicsoda a válogatott szövetségi kapitánya. Pintér elküldése ebből a szempontból nem fontos mérföldkő, mint ahogyan Dárdai Paja (főleg mivel ideiglenes) kinevezése sem. Lehet, hogy jobb lesz a válogatott, lehet, hogy többet szerzünk néhány ponttal a selejtezőkön. Uram bocsá' odaérünk a pótselejtezőre, netán kijutunk egy Eb-re. Változik attól valami? Nem osztják majd az észt jogerősen elítélt sikkasztók? Kikopnak a vezetésből az elmúlt évtizedek tucatnyinál is többször, ezerféle különböző poszton megbukott figurái? Nevel majd valaki külföldön is versenyképes, klasszis játékosokat?

Bölöni László azt mondta, 8-10 évet kér, hogy mindent átalakítson. Hogy megmondja, kivel lehet nemzetközi szinten is eredményt elérni, és kivel nem. Nem kertelt, hanem azonnal látleletet adott, pontosat és elkeserítőt. Nem ígért akkut megoldásokat, kíméletlen könyörtelenséggel vágta a képünkbe az igazat. Most úgy tűnik, nem kérünk belőle.

Hogy a magyar futball halott, azt látjuk, érezzük. Most már azt is tudjuk, miért: mert élvezi.