Nyugalom, nem Wayne Rooney mond le a heti háromszáz kilós álomfizetésről, mégis, kiszakad egy darab a United szívéből.

A magam részéről mindig bírtam a futballpályák lelkes kisiparosait, az olyanokat, akik bár különösebben jól nem tudtak, mégis imádtak focizni. Ha engem kérdeztek, ezerszer inkább egy lelkesen saraboló Deschamps, mint a mélabús, unott képpel oktató Riquelme, aki egyébként pont a héten akasztotta a szögre a csukát, és akitől éveken keresztül a falra másztam, annyira idegesített. Tudom, hogy beteg dolog, de ezzel szemben Darren Fletcherért például rajongtam, egy időben fixa ideám volt, hogy a maga nemében klasszis játékos, és ebben csak még jobban megerősített, hogy a világ nagyobbik fele ezt semmi pénzért nem lett volna hajlandó észrevenni.

Ezért is lettem különösen szomorú, mikor az angol sajtót végigpörgetve belebotlottam, hogy minden valószínűség szerint elhagyja Manchestert, és a West Hamben folytatja. A United érdemei elismerése mellett ingyen engedi el, de ez már nem oszt, nem szoroz, a skót érdemi karrierjének innentől vége, ha engem kérdeztek, már Londonban sem fog sok vizet zavarni, sajnos.

Az egész 2011-ben, egy rejtélyes betegséggel kezdődött, Fletcher először csak egyre enerváltabb lett, aztán elkezdett kifejezetten gyengén játszani, végül pedig az addig mindig kifogástalan erőnléte is köddé vált. Hetek alatt több, mint tíz kilót fogyott, az orvosok meg csak néztek egymásra értetlenül, hogy akkor most mi is lehet a baj. Végül kiderült, Fletchernek fekélyes vastagbélgyulladása volt, egy időre még a pályafutását is szüneteltetnie kellett, több, mint másfél szezon ment rá a felépülésére.

Az akaraterejéről, a küzdeni tudásáról mindent elmond, hogy innen is visszatért, a tavalyi szezonban időnként (például a Bayern elleni BL-csörte visszavágóján) kifejezetten jól is játszott, de sajnos már soha nem lett a régi. Idén néha kifejezetten kínos volt látni a vergődését a pályán, csak idő kérdése volt, mikor engedi el a kezét a csapat. Pedig még nem öreg, vasárnap lesz 31 éves, a posztján játszók legtöbbje ilyenkor éli másodvirágzását.

A legszomorúbb az egészben az, hogy Fletchert éppen pályafutása csúcsán érte a baj, akkor, amikor igazán kezdett volna kiteljesedni a karrierje. 2003-ban, 19 évesen mutatkozott be a United első csapatában. Ebben az időszakban még jobbszélsőként tekintettek rá, David Beckham utódjának szánták. Emlékszem, madárcsontú, vézna, feltűnően ügyetlen gyerek volt, éveken keresztül el sem tudtam képzelni, miért nem zavarják el az edzésekről. Az persze már akkor feltűnt, hogy lelkesen szaladgál fel és alá, de mivel se cselezni, se beadni nem tudott, ennek nem túl sok hasznát látta a csapat.

2005 táján aztán Ferguson bevitte a pálya közepére, megpróbálta kihasználni a munkabírását és az eltökéltségét, hogy védekező középpályásat csináljon belőle. Varázsütésre persze nem lett jobb, sőt, de amikor Roy Keane nyíltan kritizálta (meg persze másokat is, például John O'Shea-t) az MUTV egyik adásában, Sir Alex inkább a renitens, egyébként akkortájt csapatkapitány írt vágta ki a csapatból, de nem engedett az elképzeléseiből.

Alig telt el pár nap a kenyértörés után, Roy Keane a lelátón, Fletcher a helyén a kezdőben, mindez hazai pályán, az akkoriban verhetetlennek tűnő (negyvenakárhány meccsből álló sorozatot építő) Chelsea ellen. Még most is előttem van a kép, a lesajnált United a lesajnált Fletcher parádés fejesével - és ellenállhatatlan mezőnymunkájával - győz, Keane-nek pedig 10 nap múlva már nem kell edzésre jelentkeznie a csapatnál.

A skót ettől kezdve szezonról szezonra lett egyre jobb, mint ahogyan a csapat is. 2008-9 környékén már nem csak a United számított Európa egyik legjobb gárdájának, de Fletcherből is elit védekező középpályás lett. Ja, és amit pluszban imádtam benne: mindig a legfontosabb meccseken tette magát oda igazán, talán egyszer sem okozott csalódást.

A mai napig biztos vagyok benne, hogy egészen másképp alakul a 2009-es BL-döntő, ha nincs eltiltva az Arsenal elleni piros lapjai miatt (gondoljunk csak bele, a skót helyén Anderson játszott), de Fletchernek ez a csalódás sem szegte kedvét, ugyanott folytatta, ahol abbahagyta a szezon végén. 2010 környékén már rendszeres volt, hogy a rangadókon csapata egyik legjobbja, élete gólját is ebben az időszakban rúgta, rosszabbik lábával, ballal, a liga egyik legjobb kapusának.

Nem volt korszakos zseni, még csak kiemelkedő tehetség sem, de akareterővel és kitartással a többszörösét érte el annak, amiről jóval képzettebb társai csak álmodhattak. Egy időben sokat vicceltem vele, hogy valószínűleg egyetlen másik topcsapatnál sem kerülne a kezdő közelébe, de Manchester épp attól volt egy időben a világ egyik legjobb helye, hogy hozzá, Nicky Butthoz, Phil Neville-hez, és O'Shea-hez hasonló arcokkal is képesek voltak letarolni az angol ligát. Nekem ettől volt United a United, nem a Keane- és Cantona-féle arroganciától, persze kinek a pap, kinek a paplan, és nem tagadom, utóbbi is bőven kellett a páratlan diadalsorozathoz.

Visszatérve Fletcherre, a West Ham kifejezetten pofás csapat képét kelti idén, szóval nem akárhová kerül a skót, még az is lehet, hogy szép vége lesz a kalandnak. Én mindenesetre drukkolok.