Sok nagy perecet megéltem már egyszeri magyar focidrukkerként - itt volt is szó arról, hogy Bicskei Lichtenstein elleni égésével indultam -, de a kedd esti produktum, győzelem ide, vagy oda, így is az élmezőnyben van. Könnyebb lett volna megemészteni, ha egyszerűen csak lélektelen a játék, de nem, a mienk magukhoz képest kifejezetten eltökélten saraboltak, csak hát az van, hogy

ennyit tudnak.

A mai magyar csapatot Fiolák, Korhutok, Varga Józsik és Simonok alkotják, ami azért, valljuk meg, kijelöl egy eléggé szűkre szabott határt. Ne legyünk naivak, ezek a játékosok nem véletlenül fociznak a Paksban, a Lokiban és az Újpestben: eddig jutottak, így értékeli őket a nemzetközi piac (lásd a Feyenoordtól hazazavart Simont, vagy a Németországból és Angliából is visszakullogó Vargát), ez van, ezt kell szeretni. Sziporkázó játékot elvárni tőlük - plánehogy tétmeccsen, idegenben, egy kellemetlen ellenfél ellen - olyan, mintha feldúltan rugdosnánk a Wartburg oldalát, amiért nem tudta legyorsulni a pirosnál mellőle induló Porschét. Bagatell.

El kellene lassan fogadni, hogy a magyar csapat erényei a küzdés, a hajtás, a fegyelmezettség, és a három méterről vetődve becsúszás lehetnek. Mi nem fogunk senkit lefocizni, mert egyszerűen nincsenek meg hozzá a játékosaink - egy Dzsudzsák nem csinál nyarat, Szalai meg pláne, főleg nem azokon a meccseken, ahol az első számú célja a sérülés elkerülése. Pintér Attila legkevésbé abban tévedett, hogy harapós válogatottra van szükség, mert ez pont igaz, a baj ott kezdődött, hogy a derék exkapitánynak fogalma sem volt, hogyan lehetne a küzdőszellemet hatékony védekezéssé konvertálni a pályán - de ez most mellékvágány.

Főleg, mivel Dárdainak - legalábbis a románok elleni meccs tanulságai alapján - van. Ráadásul nem is ez benne a legvonzóbb, hanem, hogy őszinte. Nem hebeg, nem habog, kimondja a frankót (persze az ésszerűség határain belül, nem úgy, mint Géza barátunk), én meg azt veszem észre, hogy önkéntelenül is úgy bólogatok a TV előtt, hogy kis híján leesik a fejem. Ja, és nem minden második szava az ööö, ami már önmagában akkora kuriózum az elmúlt n év (n>20) mindenkori magyar szövetségi kapitányait elnézve, hogy nem is kell nagyobb.

"(...)ilyen szenvedést még nem éltem át, mint a keddi. Nem erre készültünk, teljesen más felfogásban játszottak, mint amire számítottunk. A játékosok nem is akartak örülni, nekem kellett rájuk szólnom, hogy a négy pont megvan, igenis örüljenek neki, mert erről szól a profi futball. Ha egy ilyen meccset megnyersz, az erőt adhat a folytatásra."

Ezt például a keddi meccs után nyilatkozta, és legyünk őszinték, nem sokat lehet hozzátenni. Tényleg gyengék voltunk, és tényleg csak a három pont számít, aminek igenis lehet és kell is örülni, így egyszerre, mert hát mégiscsak erről szól a profi foci, és még egyik Eb-résztvevőt sem kérdezték meg a kvalifikáció kivívása után, hogy mégis, ugyan, mi volt az a gyenge játék Torshavnban. Nem, mert egyrészt csak az eredmény számít, másrészt meg

a kutyát nem érdekli.

Szerencsésebb focifekvésű országokban ezt persze nem kell magyarázni, mi viszont Magyarországon vagyunk, a "műfűhöz nem vagyunk hozzászokva" és a "szemünkbe sütött a nap" típusú kifogások hazájában, úgyhogy igenis, vegyük észre és tegyük szóvá, hogy Dárdai képes volt józanul nyilatkozni egy ilyen embertelenül gyenge meccs után. Nem hárította a felelősséget, de azért nem is tettette magát hülyének, nem ment neki egyik vállalhatatlanul játszó játékosának sem, de közben azért éreztette, hogy távolról sem elégedett. Valahogy így kell ezt csinálni, nem véletlen, hogy ő egyike lett azon keveseknek, akik megragadtak nyugaton.

Mi magyarok persze ezt is nehezen dolgozzuk fel, a románok elleni iksz után egymást érték a "Dárdai a király, vitának helye nincs", és az "el ne szálljunk már, még ezeket a hullagyenge románokat sem tutuk megverni"- típusú hozzászólások. Pedig egyikről sincs szó, Dárdai egyelőre egy üde színfolt a magyar foci sártengerében (és itt nyugodtan lehetne egy másik tipikusan barna színű dolgot is említeni), nem több, bár az is igaz, hogy akinek van szeme a dolgokhoz, az azért több, mint biztató jeleket látott a románok elleni meccsen. De csodát ő sem tud csinálni, pláne nem kezdő edzőként, ezt gyorsan felejtsük el. Oké, intelligens, oké, profi, oké, felkészült, de ez csak itthon nagy szám, nálunk, ahol évtizedek óta a hozzánemértés, az arrogancia, a lustaság és a nemtörődömség ül tort, és már azzal baromi nagyot lehet előrelépni, ha kiiktatjuk a rendszerből a dilettánsokat. Dárdai ráadásul nem csak a szurkolók és a sajtó, de a játékosok szemében is hiteles, nincs ember, aki ki merné kezdeni, tulajdonképpen támadhatatlan alakja a magyar focinak.

Persze azt se feledjük: szövetségi kapitány így még nem ment nyugdíjba...