És vele együtt az én egykori kedvenc focistám, David Beckham is. Anglia utolsó valamirevaló exportcikke két éve vonult vissza, de az emlékek ma is tűélesek: a gatyáját szétgüriző Spice Boy olyat tudott, amit kevesen a világon.

Pontosan emlékszem, 1998-ban, a franciaországi világbajnokságon láttam először játszani David Beckhamet. Két évvel korábban már beleszerettem az angol válogatottba, - naná, a hollandok 4-1-es legyalulása az egyik első focis emlékeim között van -, de valahogy úgy alakult, hogy kedvenc játékosom, legalábbis olyan, akire huzamosabb ideig fel tudtam volna nézni, nem lett.

Aztán jött a franciaországi torna, és David Beckham óriási szabadrúgásgólja Kolumbia ellen. Rögtön tudtam, hogy megvan az én emberem, évekig akartam olyan menőn a kapuba csavarni, ahogyan ő, de ha kétszer sikerült az évek során, akkor sokat mondok. A kocka mindenesetre el volt vetve, és ezen az sem változtatott, hogy a nyolcaddöntőben pont Beckhamen ment el az angolok továbbjutása, mert a földön fekve belerúgott az őt folyamatosan provokáló Diego Simeonéba, és kiállították.

A következő emlékkép a United Bayern elleni BL-döntője. Nyilván az angoloknak drukkoltam, de a Manchester olyan gyatrán játszott, hogy kilencven percen át sírásra görbült a szám. Ráadásul Beckham is gyenge volt - utólag már tudom, Ferguson nagyot hibázott azzal, hogy a középpálya közepére állította -, szóval viszonylag hamar komoly próba elé volt állítva a rajongásom.  Szerencsére kitartottam, és máig libabőrös leszek, ha arra gondolok, ami a kilencvenedik perc után történt: előbb Sheringham, majd Solskjaer szerzett gólt, a United vesztett helyzetből fordított, és megnyerte a serleget. Ja, és a lényeg, mindkét gól előtt Beckham csavart középre egy-egy szögletet, szóval másnap háromszorosra növekedett arccal vágtathattam a suliba.

Aztán teltek az évek, Beckhamből egyre inkább globális reklámarc lett, milliók bálványozták, nekem viszont egyre terhesebb lett, hogy az összes futballanalfabéta ugyanazt a nevet nyögi be a "ki kedvenced?" kérdésre, mint én. Ettől persze a játékát még imádtam, a görögök elleni bombaszabad, a beadások Van Nistelrooy búbjára, mindegyik pontosan itt van a fejemben, és valószínűleg már nem is felejtem el őket soha. Komolyan megviselt, amikor Sir Alex összerúgta vele a port, napokig kerestem a helyem, teljesen meghasonlottam magammal, hogy akkor most a kedvenc focista, vagy a kedvenc klub, mert előtte elképzelhetetlen volt számomra, hogy ez a kettő szétválik. Pedig szétvált.

Persze előtte még volt egy korszakos meccs, a United 4-3-ra nyert a Real ellen a BL negyeddöntőjében, de ezzel együtt is kiesett. Beckham csak csere volt, hátrányban állt be, akkor, amikor már esély sem volt a továbbjutásra, és azt is tudta mindenki, hogy a szezon végén elmegy, valószínűleg pont a Madridhoz. Persze zseniálisan játszott, lőtt két gólt - az egyiket egy brutális szabadrúgásból -, én meg egyszerre voltam rettentően büszke és szomorú. Ez volt az utolsó európai kupameccse manchesteri színekben.

A Realban aztán nem úgy alakultak a dolgai, ahogyan eltervezte, négy év alatt nemhogy BL-t nem nyert többet, de bajnoki címből is csupán egy jutott neki - korábban Manchesterben hatott tett be a vitrinbe -, ráadásul sokszor nem is a helyén játszatták, bekerült a középpálya közepére. A galaktikus Realban ő végezte a kulimunkát, takarított Zidane, Raúl, Ronaldo és Figo helyett, túrta a földet, csúszott, mászott, ütközött, szerelt. Megtehette volna, hogy csilliárdos világsztárként ezt nem vállalja be, hogy hisztit rendez, amiért nem a posztján játszatják, de ő nem ilyen volt. Bár Ferguson szerint Manchesterben a csapat fölé nőtt az egója, valójában mindig is alázatos csapatember maradt, aki zokszó nélkül játszott alá bárkinek. Ezért is imádtam.

Utolsó spanyolországi szezonjában Capello megorrolt rá, kitette a keretből, és kijelentette, nála többet biztosan nem játszik. A konfliktus oka az volt, hogy Beckham már szezon közben aláírt a Los Angeles Galaxy-hez - nyilván burtális pénzért, öt évre 250 millió dollárt garantáltak neki -, és ezt be is jelentette a sajtónak. De Beckham ezen a ponton sem vágta be a durcát, járt tovább edzésre, hajtott, ahogy bírta, nem utolsósorban azért, mert milliárdos sztárként is imádott focizni, semmi más nem érdekelte annyira, mint a labda. Az állhatatosságának pedig az eredménye is meglett, a csapat addig botladozott, hogy Capello kénytelen volt beismerni, tévedett, és visszavette a keretbe Beckhamet. Sőt, az angol a szezon végén újra alapember lett, és nem kis szerepe volt abban, hogy a Madrid négy év szünet után újra bajnokságot nyert.

Ami ezután következett, az már csak jutalomjáték volt. Vezette a Galaxy-t, néha egy-egy kósza hírben elkaptam valamelyik bombanagy szabadrúgásgólját, de csak akkor láttam újra teljes meccseket játszani, amikor kölcsönben a Milan, majd a PSG mezét viselte. Egyszer még az Old Traffordra is visszatért, természetesen állva tapsolta az egész stadion, és Sir Alexsszel is rendezték a régi nézeteltéréseket. 2013 májusában akasztotta szögre a stoplist, sokat mond, hogy lefelé még akkor sem lógott ki egy nem éppen rossz PSG-ből, a jobbosa pedig továbbra is maga volt a világelit. 

Az egyetlen hiányérzetet a válogatottban nyújtott teljesítménye hagyta bennem. Sokszor volt csapatkapitány, és szinte mindig ő volt a legnagyobb sztár a csapatban, de vezér csak ritkán tudott lenni. A mélypont a 2004-es Eb-n jött el, a franciák ellen a csoportkörben, majd a portugálok elleni tizenegyespárbajban is büntetőt hibázott, az angolok pedig hiába játszottak kifejezetten jó focit, megszégyenülve kullogtak haza. Ugyanez 2006-ban is sikerült nekik, az volt Beckham utolsó nagy tornája, és bár egy nagy szabadrúgásgólt akkor is villantott, összességében ő sem ragyogott ki az egérszürke angol válogatottból. Kár érte.

És hogy az egészből mi a tanulság? Ha engem kérdeztek, két dolgot emelek ki. Egyrészt, övé volt a világ legkafább jobblába, úgy rúgott szabadot és szögletet, ahogy senki más a világon, a lábfejtartását sem tudta utánozni senki, azóta sem. Másrészt, és talán ez a fontosabb, ennek - és globális sztárkultuszának - ellenére is igazi csapatember maradt, sosem éreztem rajta, hogy alibizik, rosszabb napjain is feltúrta a pályát. Lehetett bármekkora celeb, a szorgalma sosem lanyhult, nem ugatta le a csapattársait a sajtóban, és nem verte a tamtamot az újságokban, hogy miért nem játszik.

El tudnánk ezt képzelni ma?