A Juve-Roma mellett egyértelműen a Chelsea-Arsenal volt a hétvége legkomolyabb rangadója, és mivel utóbbin bírói műhibák helyett a játék játszotta a főszerepet, nem is kérdés, hová tesszük le a voksunkat a hétvége meccse-kérdésben. Sima nem volt, de Wengert megint úgy verte el Mourinho, mint jég a határt, szóval érdemes kicsit a dolgok mögé néznünk.

A francia edző tizensok arsenalos éve alatt belefutott már néhány nehéz ellenfélbe (Sir Alex Ferguson nyilván adja magát, sőt, akár Benítez is jó megfejtés lehet), de ha tippelni kellene, hogy kivel álmodik, amikor az éjszaka közepén verejtékben úszva ébred fel, mindenképp Mourinhót mondanánk. Hiába van pontosan tucatnyi egymás elleni meccsük, a portugált még sosem sikerült megvernie, és öt sovány iksz mellett mostmár hét vereséget számlál - ami minimum kínos kicsit.

Tavaly például mindjárt egy laza hatost kapott a Stamfordon, nem is csoda, ha ezúttal mindjárt a kezdőcsapat összeállításakor óvatosra vette a figurát. Özilt annak rendje és módja szerint kitolta a szélre, Oxlade meg egyenesen kimaradt, helyettük a Flamini-Wilshere-Cazorla tengely kapott szerepet a pálya közepén. Szélsőhátvédben ugyan nem volt sok választása (Monreal és Debuchy is sérült), de biztos ami biztos alapon Gibbsnek, és a jobboldalon játszó - eredendően középső középpályás - Chambersnek is megtiltotta, hogy túl sokat poroszkáljanak előre.

Mourinho ellenben nem variálta túl, a legerősebb csapatát tette fel a mágnestáblára: az Azpilicueta-Terry-Cahill-Ivanovic védelem előtt Matic szűrt, Fabregas irányított, az egy szem csatár Diego Costát pedig a Hazard-Oscar-Schürrle hármas szolgálta ki hátulról. 

Wenger terve az volt, hogy Maticra és Fabregasra ráragasztja a Cazorla-Wilshere párost, és megpróbálja ellehetetleníteni a Chelsea labadakihozatalait. A húzástól egyrészt azt várta, hogy leplezi majd Özil sarlatán védekezését, másrészt elszakítja egymástól a Chelsea csapatrészeit - a mágnestáblán is látszik, ha bejön Wenger számítása, az ellenfél térfelén 5 a 6 ellen támadhatott volna az Arsenal.

Védekezik az Arsenal: Cazorla Maticot, Wilshere Fabregast támadja le, Flamini pedig ráragadt Oscarra. A terv jó volt, de a Chelsea az aktív letámadás ellenére is simán hozta ki a labdákat a védőharmadból, így pedig hatalmas területek nyíltak meg Schürrle és Hazard előtt.

Végül nem így lett, Schürrle és Hazard is a vártnál sokkal többet segített vissza védekezésben, de Fabregason sem sikerült elvégezni a melót, így az Arsenal nem igazán tudta magához ragadni a kezdeményezést. Helyzetecskéik ugyan voltak, de már az első percektől látszott, hogy Fabregasszal komolyan meg fog gyűlni a bajuk. Végül pont ez történt, a spanyol a mezőny toronymagasan legtöbbet passzoló játékosa lett.

Mindkét csapat nagyon szervezetten játszott, a középpályás csata a legapróbb szerepekre le volt bontva, nem véletlen, hogy keveset forogtak veszélyben a kapuk. Az Arsenal legaktívabb embere Alexis volt, aki ugyan a baloldalon kezdett, de sokkal inkább játszott csatárt, mint valódi középpályást. Többnyire első szándékból a kapura tört, Welbeck pedig folyamatos elmozgásaival igyekezett neki területet nyitni. 

Támad az Arsenal: a két szélsőhátvéd közül Gibbs játszik előrébb, de az angol sem lépi át sokkal a felezővonalat, még úgy sem, hogy az ő oldalán fut a támadás. Özil egyértelműen szélső, szinte tapossa a vonalat, Cazorla és Wilshere viszont meglepően mélyen helyezkedik - Wenger szemmel láthatóan tartott a Chelsea gyilkos kontráitól. Mourinho precíz védekezési rendszere is jól látszik a képen: Schürrle és Hazard mélyen visszahúzódik, Oscar felveszi Flaminit, de még Costa is visszajön, ő a labdás Wilsheret abuzálja.

A Chelsea támadójátékának kulcsa Hazard és Schürrle mozgása, valamint Fabregas elszigetelése volt. Mivel Wenger jelentős erőket áldozott be a spanyol semlegesítése érekében (Wilshere és Cazorla is aktívan letámadott), kézenfekvő volt, hogy Mourinho itt próbál majd fogást találni rajta. Ez végül be is jött, Hazard és Schürrle is rengeteget lépett be a Cazorla-Wilshere kettős mögött megnyíló üres területekbe, Flamini pedig egyedül képtelen volt lekövetni a mozgásukat, pláne, hogy neki még Oscarra is figyelnie kellett.

Az Arsenal gyenge pontja tehát adott volt, az pedig, hogy Fabregast sem sikerült kivenni a játékból, csak rontott a helyzeten. A Chelsea viszonylag (saját stílusához mérten, és főképp, összevetve az Arsenallal) sokat birtokolta a labdát, és minél többet volt a kékeknél a bogyó, annál többet indult meg befelé a Hazard-Schürrle tandem, összekuszálva a vendégek védekezését. Az alábbi passztérképen azt látjuk, hogy a pálya mely részein kapott labdát az eredendően jobbszélsőt játszó Schürrle:

A legtöbbször persze a jobboldalon, de simán bekeveredett középre, sőt, megfordult a balszélen is. Ugyanezt egyébként Hazard is eljátszotta, bár ő jobbra ritkán jött át, inkább középre húzódott, főleg akkor, amikor a Chelsea jobboldalán futott felfelé a támadás. Az első gól is egy hasonló szituációból született: a belga középre húzódott, labdát kapott, két embert lendületből lerázott magáról, a harmadik felrúgta, tizenegyes.

Támad a Chelsea: Fabregas a tizenhatos előterében, az elvileg őt őrző Wilshere viszont messze lemaradva, máris taktikai hátrányban Wenger. Oscar jobbra húzódik, az ő helyére lép fel a spanyol, balról pedig Hazard jön befelé, majd labdát is kap. Özil légüres térben, Cazorla pedig nem ellenfél, így mivel Costa kiviszi jobbra Mertesackert, egyedül Chambers állíthatná meg a belgát. Neki sem sikerül, Hazard cselei ülnek, a kétségbeesetten keresztező Koscielnyi pedig már csak szabálytalankodni tud.

A gól után a Chelsea azt játszotta, amit kell, visszaálltak, és ez persze nagyon feküdt a csapatnak. Wenger a második félidőben próbált változtatni, Cazorla helyett Oxlade érkezett, Özil ment be középre irányítónak, de Mourinho erre is reagált, és Mikel behozatalával azonnal kihúzta a német méregfogát. Innentől csendesen csordogált a meccs, az Arsenalban nem volt több, a Chelsea viszont örömére kontrázott, és amikor Fabregas megint megvillantott valamit abból, mennyire érzi, hogy hova kell tenni a bogyót Diego Costának, végleg eldőlt a győzelem sorsa.

Wenger megint látványosan alulmaradt a Mourinho elleni tatikai csatában, és bár van abban némi igazság, hogy a Chelsea erősebb, mint az Arsenal, egy tizenkét meccses nyeretlenségi sorozat már nem lehet véletlen. A Chelsea viszont brutális formában van, a Stamford Bridge-n a világ valamennyi csapata ellen esélyes, és a dolgok jelenlegi állása szerint nagyon úgy néz ki, hogy az angol bajnokságban is nekik áll a zászló.